Bevezető gondolatok ...

A Mama, a Dédi gyermekkori képeit kézbe véve, különös érzés fog el mindannyiunkat. Ezek a képek akkor készültek, amikor mi még nem éltünk és valószínű, hogy amikor megsimogatjuk a megsárgult, repedezett kartondarabon arcuk fotokémiai mását, már fordított a helyzet. A fénykép egy darabka múlt. Sokunknak ezek a fotók hivatottak felidézni szeretteinket, a társaságukban átélt régi élményeket.

A családi képek nézegetése mindig rejt valami bizsergést. (ó! Milyen hosszú volt a hajam! Milyen jó volt kikarikázni a tóhoz! Micsoda mókás arcot vágok!) és a fotók járnak kézről-kézre és egyszer csak megöregednek "ők" is. Megsárgulnak a visszamaradt fixírsótól, kifakulnak a fénytől, megrepedeznek a cipősdobozban eltöltött évtizedek alatt. és egy dolgot nagyon nehezünkre esik megtenni: kidobni őket. Mintha embereket dobnánk ki, valahogy belénk rögzült, hogy ezek valahogy NAGYON személyes tárgyak.